-Oh. Bill! Szia! – nagyon meglepődtem azon, hogy Bill van a vonal túlsó végén.
-Hát…ehhez még hozzá kell szoknod. – éreztem a hangján, hogy mosolyog.
-Igen. Miért hívtál?
-Ma este csapunk egy kis bulit. Tényleg kicsit, mert itt nincsenek barátaink, és mi csak velük szeretünk bulizni. Te vagy itt az egyetlen, szóval szeretnélek meghívni.
-Ó köszönöm szépen! Benézek, de nem maradok hajnalig, mert nekem holnap suli.
-Basszus. Erre nem is gondoltunk. Nem baj, akkor korábban kezdjük. Jézusom, de akkor most el kell rohannunk vásárolni, hogy hamar végezzünk. Nem baj, ha Tobi megy érted?
-Tobi?
-A fő biztonsági őr.
-Hűha…persze, nem baj…
-Ne félj tőle, rendes ember. :)
-Rendben, de ha valami bajom lesz, feljelentelek Bill Kaulitz!- hülyéskedtem nevetve.
-Ó, hát persze. Előre félek. :D
-Rettegj! xD
-Na, az jó, ha egy óra múlva elindul érted?
-Az tökéletes, addig lesz időm elkészülni.
-Akkor jó. Na én tényleg sietek, riasztok mindenkit, hogy előbb kezdjük. Majd találkozunk.
-Jó jó. Szia Bill!
-Szia! – és le is tette.
Gyorsan elmentem lezuhanyozni és hajat mosni. Siettem, hogy mindenre legyen időm.
Hajamat most begöndörítettem, oldalt pedig feltűztem néhány tincset. Felvettem egy fekete koktélruhát fekete magas sarkúval, karkötővel és gyűrűvel, majd jöhetett a smink.
Fekete körsatírt csináltam. Olyasmi mint Billnek szokott lenni, csak én kicsit nőiesítettem és lágyítottam rajta.
Elővettem egy kistáskát, gyorsan beledobáltam a telefonom, személyim, kistükröt, egy színtelen szájfényt és pár zsepit.
Csörgött is a vonalas telefon. Jack hívott, hogy menjek le, mert itt van egy ember, aki értem jött. Tudtam, hogy Tobi az. Megmondom őszintén, hogy tartottam tőle. A biztonságiak olyan mogorvák tudnak lenni. Bezártam az ajtót, és elindultam a lifthez. Megvártam, míg feljön és beszálltam. Ahogy csökkentek az emeletek számai, úgy nőtt bennem a feszültség. Kinyílt a liftajtó és megláttam egy kb. 2m 20centis embert. Először ledermedtem, de amikor megszólalt mosolyogva(!!!), hogy ’Szia!’, minden eddigi feszültség eltűnt belőlem.
-Szia, Viki vagyok. – nyújtottam felé a kezem megszeppenve.
-Én pedig Tobi. Indulhatunk?
-Persze. Szia Jack!
-Pá! Aztán nem berúgni! – kacsintott.
Beültünk egy lesötétített kisbuszba, és már indultunk is. Meglepődtem, mert Tobival jót beszélgettem az út folyamán, igaz nem volt több fél óránál. Igaza van Billnek. Tényleg rendes. :)
-Na megjöttünk. – állította le a motort Tobi.
-Végre.
-Ilyen rossz társaság vagyok? – mosolygott.
-Nem! Nem úgy értettem! Csak nagyon szeretek velük lenni.
-Igen, jó srácok. Ne tudd meg mennyit készültek most, hogy jössz. Mindenki össze vissza rohangált, én meg ültem bambán és néztem, hogy most mi van. – nevetett, majd kinyitotta az ajtót és bementünk – Meghoztam a rendelést!!! – kiáltott egy nagyot.
Pillanatokon belül feltűnt Tom és olyan hévvel jött és ölelt meg, hogy nekiestünk az ajtónak.
-Kislááány! Na végre! – szorongatott.
-Ajtó maradjon. – nevetett Tobi.
-Nem az esetleg, hogy szilánkosra tört a lapockám…áh…nem… - nevettem én is.
-De jól nézel ki! – pörgetett meg Tom.
-Köszönöm. – pirultam el. [most őszintén: ki nem pirulna el, ha Tom ezt mondaná, és hozzá társítaná azt a csábító mosolyát???]
-Gyere, menjünk beljebb. – fogta meg a kezem és húzott maga után a nappaliba.
-Hé Viki! Szia! – köszönt David, majd a többiek is.
Nagyon jól éreztem magam. Mondjuk ez nem meglepő, a legjobb társaság mellett. :)
A buli során feltűnt az, hogy Tommal egyre gyakrabban öleljük meg egymást. De inkább ő szokott többször. Ha néha leültünk a többiekkel a kanapékra beszélgetni, azt is úgy tettük, hogy Tom a vállamnál átölelt. Először összezavarodtam, de utána már olyan természetesen jött.
Kb. 11 körül mondtam, hogy haza kéne mennem, Tom egyből felpattant, hogy majd ő hazavisz. A fiúk mosolyogtak Tom reakcióján, de nem tették szóvá a gondolataikat.
Mindenkitől elköszöntem (Tobitól is, akivel nagyon jól összebarátkoztam) és Tommal elindultunk hazafelé.
-Már csak egy hetet vagytok itt és vasárnap már indul is a gépetek. – mondtam halkan.
-Ne is emlékeztess…napok óta ezt a gondolatot próbálom kiűzni a fejemből. – sóhajtott.
-Felesleges, úgyis meg fog történni. El kell menned.
-Persze, hogy el kell, de nagyon nehéz lesz téged itt hagyni.
-És nagyon nehéz lesz téged elengedni.
-Belegondolni is rossz. Egy hatalmas óceán fog minket elválasztani.
-Igen, de gondolj vissza az együtt töltött időre. Hidd el, így könnyebb lesz. – simogattam meg karját mosolyogva.
-Így legyen…megjöttünk. – parkolt le.
-Hát…szia nagyfiú. Szép álmokat! – öleltem meg.
-Szia kicsilány. – karjait körém fonta és erősen megszorított. Fájt, de nem törődtem vele. Beszívtam édes illatát, de erőt kellet vennem magamon.
-Najó, ebből csak szomorkodás lesz. – adtam egy puszit az arcára, kiszálltam a kocsiból, egyszer még visszanéztem rá, és bementem.
Rossz kedve volt. El van kenődve. Remélem a többiek felvidítják majd…
Tom szemszöge:
Mikor visszaértem a többiek akkor végeztek a pakolással. Elköszöntük egymástól, és mindenki felment a szobájába. Kivéve az én öcsikémet. Ő az én szobámba jött.
-Mondd. – ült le az ágyam szélére.
-Mit?
-Tudod jól, mire gondolok. Mi a baj?
Sóhajtottam és leültem mellé.
-Jövő vasárnap hazamegyünk.
-Áh, értem. Viki, igaz?
-Igen. Ez a lány…kész őrület.
-Tetszik?
-Mi az hogy!
-Akkor nem értelek. – mondta, pedig nagyon jól tudta mi a helyzet, de tőlem akarta hallani.
AJÁNLOM AZ OLDALT
