Viki nézőpontja:

Hát igen…4 év telt el azóta, mióta utoljára megosztottam veletek életem napjait.

Itt állok Berlin egyik luxushotelében, 20 éves fejjel, és úgy érzem mindent elértem az életben. De ez nem igaz. Más emberek persze szívesen lennének a bőrömben, mert azt hiszik mindenem megvan és az életem fenékig tejfel.

Amellett, hogy hajtok, mint a güzü, igen sokat keresek. De szerintem ez így igazságos. Valaki úgy keres annyit mint én, hogy otthon heverészik, és intéz pár telefont.

De most végre itt állok Berlinben (de nem is igazán a város a lényeg, hanem az, hogy Európa!), és nem a nyári vakációm keretein belül. Azért ilyen nagyon dolog ez számomra, mert a munka szólított ide.

Otthon, Amerikában, már elég ismert modellnek számítok, ha nem is az emberek, de az ügynökségek között biztosan. De most hívtak a divathétre. Szerintem nagy dolog, ha az embert egy másik kontinensről hívják, reménykedve, hogy elfogadják a felkérésüket.

Mikor már biztos volt, hogy jövök, a barátaimmal pezsgőt bontottunk. Igazi jó barátok. :)

-         Viki! Te jössz! Kérhetlek, hogy figyelj? – szólt rám a „nagyfőnök”.

-         Persze, persze, ne haragudj Adam.

-         Nem haragszom, csak nem szeretném, ha majd a shown nem tudnád hol a helyed.

-         Nyugi, tudom a dolgom.

-         Úgy legyen. – mosolygott, ezzel nyugtázva, hogy nincs harag.

A mai napon még kétszer is elpróbáltuk, hogy mindenki biztosan tudja, hogy ki után jön, és milyen sebességgel kell majd a kifutón haladnia, hogy az a zenére is kijöjjön.

Egy fehérnemű kollekciót mutatunk be. Férfit és nőit egyaránt.

A fiúk jól bírják a strapát, de néhány lánynál eltört a mécses, mondván, hogy ők ezt nem bírják. Könyörgöm, akkor miért választották ezt a szakmát? Nem tudták, hogy ez ezzel jár? Ide nem elég a jó alak, a bájos pofi és az, hogy botlás nélkül végigmenjen a kifutón. Ide több kell ennél. Lelkierő az összes előkészülethez, edzéshez, és a többihez. Nem ide valók.

Én leszek a bemutatónk ’záró eleme’. Különleges fehér csipke melltartó-tanga kombináció lesz rajtam, hatalmas fehér szárnyakkal. Már most a főpróbán is fantasztikusan érzem magam benne, hát még a shown, mikor megmutathatom magam az embereknek, akik majd elismerően néznek. Ezért érdemes végigcsinálni. A sok elismerésért.

Este 10-kor fáradtan estem be ágyamba egy gyors zuhany után, és már húztam is a lóbőrt, mert nagyon elfáradtam. Reggel 7-kor csörgött is a telefonomon az ébresztőm. Olyan volt, mintha éppen csak lehunytam volna a szemem. De nincs mese. Ha menni kell, hát megyek.

8-ra már ott is voltam a csarnokban, ahol ma pontban délután 2-kor kezdetét veszi a divathét.

Megkerestem a többieket, egy kicsit beszélgettünk, de nem sok időnk volt a csevelyre, mert a fény technikusoknak be kellett állítani a világítást, fény effekteket, ehhez pedig mi kellettünk, hogy megnézzék, minden tökéletes-e.

Ezt minden csapattal eljátszották, aki ma szerepel, nekünk ez idő alatt készült a hajunk és a sminkünk. Szerencsére nekem csak begöndörítették sötétbarna hajam, és békén is hagytak. De nem mindenki volt ilyen szerencsés. Az egyik lánynak nagyon betupírozták a haját. Nem tudom, hogy fogja kibontani…

-         Már csak 2 perc kezdésig! – szólt az egyik technikus.

-         Úristen! El fogom rontani. Rosszul vagyok…

-         Hé, nyugi! Nem lesz semmi baj. Ne stresszeld magad feleslegesen, mert a végén még tényleg elrontod…amatőr… - az utolsó szót csak magamnak az orrom alá motyogva.

-         3…2…1…indul!

A zene elindult, és nem sokra rá már indították is az első srácot, és innentől kezdve már simán mentek a dolgok. Kivéve, hogy az egyik lány eleinte kicsit bátortalanul lépkedett.

Végre én is sorra kerültem. Már alig vártam…kiléptem a kifutóra, és a zene ritmusára, magabiztosan lépkedtem végig a kifutón.

Már megszoktam, hogy a terem végében, egy magamnak kiszúrt pontot kell néznem, de most valami mégis lefelé irányította tekintetemet, a közönség soraiba. Észrevétlenül, de lenéztem, és két bizonytalanul csodálkozó szempár nézett vissza rám.

Tudtam kik ők, de legelőször fel sem fogtam, csak tettem a dolgom, és visszasétáltam a színfalak mögé. A tervező kiment, megkapta a szokásos vastapsát, kicsit vigyorgott még, aztán vége volt a mi részünknek.

Tom szemszöge:

Nem hittem a szememnek. Ő lett volna? Áh, kizárt? Mit keresne pont itt? De nagyon úgy néz ki, hogy ő. Egy az egyben úgy néz ki mint…mint Viki. Csak a haja sötétbarna, Vikinek pedig sötétszőke van. Vagy csak volt? Nem tudom, de meg kell tudnom!