Ránéztem Billre, és ő is ugyan olyan értetlenül állt hozzá a dologhoz, mint én. Ő rángatott el ide, nem éppen a legnagyobb örömömre, de most már hálálkodhatok neki.

-         Menj csak…

-         Köszi tesó, gyors leszek. – és azzal el is indultam.

Persze odáig eljutottam, hogy megtaláljam a bejáratot a kulisszák mögé, mert jól ismertem a csarnokot, rengetegszer koncerteztünk itt…na de bejutni volt még külön mutatvány.

Hiába mutogattam, magyaráztam a biztonságiaknak, hogy ki vagyok én, a nagy Tom Kaulitz, nem értem el vele semmit. Aztán a végén jó sok pénzt hagytam ott nekik, hogy beengedjenek.

De nem érdekel. Bármennyit fizetnék, hogy újra lássam Őt.

Ösztönösen haladtam egy irányba. Megannyi öltöző közül kiszúrtam egyet és afelé szedtem lábaimat. És jól sejtettem…mikor már nem voltam olyan messze az ajtótól, az kinyílt és kilépett rajta az a legcsodálatosabb teremtmény, akit valaha láttam.

Lépteimet gyorsabb tempóra váltottam. Ő csak állt ott és nézett rám hitetlenkedve.

Végre odaértem. Kicsit zihálva ugyan, de ott álltam előtte. Végre.

-         Tom… - nézett rám nagy szemekkel.

-         Kicsilány! – húztam közel magamhoz és megöleltem. Jó szorosan. Megint érezhettem lélegzetelállító illatát, bársonyos bőrét, és megint hallhattam édesen csengő hangját.

-         Istenem ezt…nem hiszem el! – fonta ő is karjait körém, amik eddig erőtlenül lógtak teste mellett.

-         Még én sem…

4 éve láttam őt utoljára. Az első 1 évben még tartottuk a kapcsolatot telefonon, de utána már nem…valahogy megszakadt.

Ez alatt a 4 év alatt sokat változott. Haját sötétbarnára festette, sokkal nőiesebb lett [gondolom értitek mire gondolok ;)], és ha jól vettem észre, nőtt is egy kicsit. És még mindig gyönyörű.

-         Na jó. Ez kezd rosszabb lenni, mint azok a tipikus romantikus filmek. – bújt ki nevetgélve a karjaim közül.

-         Igen, szerintem is elég lesz. – nevettem én is. Ezért szerettem. Ő nem olyan lány, aki görcsösen kapaszkodik belém, nehogy otthagyjam őt pár percre. – De…hogy? Hogy kerültél ide?

-         Hívtak, hogy jöjjek ki a divathétre. Otthon elég ismert modell vagyok. De TE hogy kerülsz ide? Nem rád vall, hogy „hoppá, van egy kis szabadidőm, leugrok egy divatbemutatóra!”.

-         Bill rángatott el, amiért sűrűn hálát kell majd adnom neki.

-         Ez vicces.

-         Miért?

-         Megint Billnek köszönhetjük, hogy találkoztunk. Pont úgy, mint legelőször. – mosolygott rám bájosan.

-         Hm…tényleg. – mosolyodtam el én is – Gyere, menjünk oda Billhez.

-         Hát…nekem mennem kéne felvennem a fizetésem, és elintézni pár papírt. Szabadok vagytok holnap?

-         Persze.

-         Ja ez ilyen természetes?

-         Holnap elmesélek mindent az elmúlt évekről. Átjössz ebédre?

-         Te főzöl?

-         Én.

-         Akkor nem hagyhatom ki! – mosolyodott el ördögien.

-         Ez a beszéd! Na akkor összecsődítem a bagázst, és üdvözlőebédet tartunk. – mosolyogtam rá a híres ’Tom Kaulitz féle csábos mosollyal’.

Megadtam neki a címünket, elköszöntünk, aztán már sietett is el.

Mosolyogva néztem utána. Olyan hihetetlen volt ez a találkozás…muszáj volt megcsípnem magam…hát fájt. :D

Visszamentem az én kis öcsikémhez.

-         Holnap hatalmas nagy ebéd! – dörzsölgettem a tenyeremet. (a nagy ebéd köztünk azt jelenti, hogy vendégek jönnek és mi csináljuk a kaját. Egyszóval különleges.´

Bill csak sokatmondóan mosolygott. Tudta miről van szó.