A pulzusom egyből az egekbe szökött, ahogy láttam magam előtt tökéletes testét. Az én tűrőképességeimhez képest vészesen közel. Nem bírtam megállni, hogy ne érjek hozzá.

Ujjaimmal finoman megérintettem karját, és végighúztam, egészen a kezéig.

Ő csak elmosolyodott, leült az egyik ülőhelyre, és engem is lehúzott.

-         Örömhír! – terült el az arcán hatalmas mosoly.

-         Terhes vagy?! – kerekedtek el a szemeim.

-         Micsoda?

-         Ezt akkor szokták mondani.

-         Jaj te kis butus, dehogy is! – nevetett.

-         Hú…akkor jó. Mondd már, ne csigázz!

Sóhajtott egyet.

-         Kaptam állást. Itt, Berlinben! Egy divattervező cégnél.

-         Divattervező leszel?

-         Egyenlőre gyakornok, de igen.

Hirtelen nem tudtam, hogy mit reagáljak erre, és hirtelen felindulásból…megcsókoltam.

Ő nyögött egyet a meglepettségtől, tehát vissza sem csókolt. Erre én észbe kaptam, és igaz nehezen, de elváltam ajkaitól.

-         Én…ne…kérlek ne haragudj, csak úgy jö… - nem tudtam befejezni a mondatomat, mert ajkait az enyémekre tapasztotta, ezzel belém fojtva a szót. Nem értettem a hirtelen váltást, de nagyon tetszett! :D

Ölembe ültettem Vikit, derekára fontam kezeimet, és úgy csókolóztunk tovább.

Nem vadul, inkább lassan, minden percet kiélvezve. De ez így volt tökéletes. Azt hittem álmodom ezt az egészet.

Miután abbahagytuk, nem ült vissza a helyére, továbbra is ottmaradt az ölemben.

Tündérien rám mosolygott, és hozzám bújt, mint egy fázó kiscica.

-         Szóval Berlinben fogsz élni… - gondoltam bele abba, amit mondott.

-         Igen. Egész jól beszélek németül.

-         Igen? És eddig is tudtál? És én ezt miért nem tudtam??

-         Hát igen…megértettem, hogy miket mondtál rólam Georgnak még anno a stúdióban…. – mosolygott sokatmondóan.

-         Jaj neee… - hajtottam le nevetve a fejem.

-         Ne szégyelld! Tetszett! Hogy is volt?

-         Neeee!

-         „…fogj le haver, mert ráugrok…”

-         Igen, ezt mondtam. – nevettem.

-         Kicsin múlt, hogy ne nevessem el magam, és dörgöljem az orrod alá, hogy ’Háhá hiába beszélsz németül, akkor is értem!’

-         Na, ne gonoszkodj!

-         Én, soha! – adott egy puszit az arcomra nevetve.

Egy kicsit elgondolkoztam.

-         Viki!

-         Tessék? – nézett rám azzal a kislányos mosollyal, ami mindig ott bujkál a szája sarkában.

[Bocsi, hogy megint ilyen résznél hagyom abba, de így lesz izgalmas! x)]