Nem sokat beszéltünk hazafele úton, én az útra figyeltem, de néha rásandítottam, és Ő mosolyogva nézegette a gyűrűt az ujján. Ilyenkor mindig akaratlanul is elmosolyodtam.
Nagyon szeretem Őt. Más nővel nem tudnám elképzelni az életem. Néha visszagondolok, hogy pár évvel ezelőtt meg nem mondtam volna magamról, hogy megállok egy nőnél. De így történt.
Igaz, hogy már abbahagytuk a zenélést, de a média nem felejtett el minket. Már előre látom magam előtt az emberek arcát, mikor megtudják, hogy Tom Kaulitz eljegyezte barátnőjét.
Nem értem miért kell csodálkozni…én is változhatok…nevetséges.
Na nem fecsegek tovább, megjöttünk.
Kézen fogtam szerelmem és bementünk a házba. Éppen hogy csak csukódott az ajtó, de mi már egymáshoz is láttunk. Szenvedélyesen csókoltuk egymást, teljesen átadtuk magunkat egymásnak. Felkaptam őt és bevittem a hálószobába. Közben majdnem megbotlottam az egyik cipőmben, de egyikünk sem foglalkozott vele. Óvatosan letettem Őt az ágyra, de az ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól.
Ismét egy fantasztikusat szeretkeztünk, mint mindig, de mindegyik egy kicsivel másabb.
Még mindig kicsit lihegve, de a fülébe súgtam:
-Boldog évfordulót kicsim! – és hosszan megcsókoltam.
-Hogy felejtettem volna el? – simogattam meg az arcát.
-Szóval ezért pont ma kaptam a gyűrűt?
-Igen. – mosolyodtam el magam.
-Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?
-Tudom. És te is tudod, hogy én is nagyon szeretlek. – húztam oda magamhoz és szundiztunk egy órácskát.
Egyébként visszatérve a ’már nem zenélünk’ dologra: Billel lemezkiadó cégünk van. Mindenképpen a zene közelében szerettünk volna maradni, és így sikerült is. Vikinek nemsokára meg fog jelenni az első kollekciója, Gustav tetováló művész lett, Georg pedig egy elég neves hangszerboltot vezet. Azért mindenkinek besegített az üzletben a hírneve, és nem a nulláról kellett elindulni.
Mikor felkeltünk megkordult a hasam.
-Csinálok vacsit! – mosolygott rám és már el is tűnt a konyhában.
-Imádom, hogy mindig tudod mi kell nekem. – mentem utána mosolyogva.
-Nem volt nagy művészet kitalálni, hogy éhes vagy… - húzta fel szemöldökét.
-Jó…de nem csak most…
-Csak odafigyelek rád. – mosolygott tündérien, magamhoz öleltem, Ő pedig mellkasomba fúrta magát. Így álltunk egy darabig mire megszólalt. – Na jó, így sosem lesz kész a kaja.
-Ez az. Gyerünk asszony, főzz! – adtam egy puszit feje tetejére.
Édesen felkacagott, és nekilátott a főzésnek. Én hol mellette álltam, hol a pultnál ültem, mindegy, de néztem, hogy korához képest milyen ügyes. Nem sűrűn szoktunk főzni, maximum hétvégenként, mert úgyis mindig megyünk valahova és úton vagyunk. Pörgős életet élünk, és nem nagyon van idő ilyesmire, inkább rendelünk valami finomat.
Durván egy óra múlva már kész is volt a vacsora. Mézes-mustáros csirkét csinált tésztával. Imádom, nagyon finoman csinálja. Amint befejeztük a vacsorát, Ő felállt, bedobálta a legfontosabb dolgokat az egyik kistáskájába, és odajött hozzám, mert én eddig is meglepetten néztem ténykedését.
-Hát te mit csinálsz?
-Maximum két óra, és jövök.
-De hová mész?
-Az legyen mindegy. Majd jövök. Szeretlek. – adott egy gyors puszit a számra, és már el is viharzott.
-Persze…hagyj csak itt…én is szeretlek…de még hogy…főleg ilyenkor… - morogtam, de tök feleslegen, mert már csak a kocsi motorja hangját hallottam távolodni.
AJÁNLOM AZ OLDALT
