-         Nem arról van szó, hogy unatkozok, és már nem tudok mit kezdeni magammal, így inkább  neked dirigálok! Arról van szó, hogy az együttélésnek feltételei vannak. Igazodni kell egymáshoz.

-         Neked is van megannyi olyan dolgod ami nem tetszik, de mégsem mondom, hogy változtass rajta, mert nincs hozzá jogom. – mondta idegesen.

-         Oké, mondd el mi, és én változtatok rajta!

-         Nem mondom!

-         Azért nem mondod, mert nincs is mit mondani.

-         De te simán elvárod, hogy én ugorjak, amikor mondod, hogy változzak!

-         Én csak szeretném, ha tekintettel lennél rám!

-         De ki vagy te hogy megmondd nekem, hogy mit csináljak?! – ordított most már.

-         Hát…nem is tudom… - válaszoltam neki könnybe lábadt szemmel. – Tudod mit? Csak, hogy tudd, undorodom tőled mikor cigizés után megcsókolsz. Tiszta nikotin ízű a szád, mert úgy füstölsz, mint egy gyárkémény! – rohantam be a szobánkba.

Beledobáltam pár cuccot egy sporttáskába, ami kellhet, és elindultam a bejárati ajtó felé.

-         Most meg hová mész?! – kérdezte ingerülten Tom.

-         Mindegy, csak el innen.

-         És mégis kihez tudsz ilyenkor szaladni? – mosolyodott el gúnyosan.

Nem bírtam tovább. Akkora pofont adtam neki, hogy azt hittem leesik a kezem a helyéről.

Ő csak állt félrefordított fejjel.

-         Te így nem beszélhetsz velem. Megértetted? – sziszegtem a fogaim között, kimentem, beültem a kocsimba, és elhajtottam.

Rögtön Miára gondoltam, de rájöttem, hogy nem akarom zavarni őket Billel, úgyhogy máshoz kell mennem. Egy olyan valakihez, akinek mindent elmondhatok, és ha kell ki is sírhatom magamat. Meg is van. Adam. Ő lesz a legmegfelelőbb személy.

Adam a főnököm, aki történetesen meleg. 30 éves, és nagyon jó barátok lettünk. De a barátságunk miatt nem szokott kivételezni velem a munkahelyen, maximum néha hamarabb elenged. Vele bármit meg tudtam beszélni, és nem kellett szégyellnem magam, amiért a főnökömhöz csak úgy odaállítok, hogy ott maradjak pár napig, mert ő csak a munkahelyen volt a főnököm. Munkán kívül igazi barát.

Mikor megérkeztem kiszálltam a kocsiból, felkaptam a cuccom és a kistáskámat és becsengettem. Nemsokára hallottam, ahogy Adam a lépcsőn lefut, és nemsokára már nyílt is az ajtó.

-         Viki! – mosolygott, de látva az arcomat egyből lefagyott az arcáról az a mosoly – Ó Istenem…gyere be.

-         Köszönöm.

Adam becsukta az ajtót, én pedig azonnal a karjaiba vetettem magam és sírni kezdtem.

-         Gyere, menjünk beljebb. – és bementünk a nappaliba, és leültünk egy kanapéra.

Nem kérdezett semmit, csak ölelt és hagyta, hogy kisírjam magam. Kb. 5 percig ültünk így, mikor megnyugodtam és beszédképes voltam.

-         Na? – kérdezte.

-         Veszekedtünk.

-         Ez megesik…

-         De nem egyszerűen.

-         Mesélj.

Tom szemszöge:

-         És megütött. Érted? Megütött!

-         Tom, jogos volt.

-         Egyáltalán nem volt jogos! Nekem van igazam.

-         Ha csak azért hívtál fel éjjel 1-kor, hogy bizonygasd nekem az igazadat, és nem is az én véleményem érdekel, akkor szia. – mondta fáradtan Bill és le is tette a telefont.

-         Na kössz. Szép kis testvér. – morogtam.

Oké, lehet, hogy kicsit erős volt ez az egész, és nem kellett volna kiabálnom vele, de hogy jön Ő ahhoz, hogy megüssön?! Anyukámtól még úgy ahogy elviselném, de Tőle nem! Egy nő sem üthet meg!